A rendkívüli járványhelyzet ötödik hetét kezdjük. Ez mindannyiunkat – diákot, tanárt, szülőt – eddig soha meg nem tapasztalt kihívás elé állított és állít, nem megszokott helyzetekre kell reagálnunk, tapasztalatainktól merőben eltérő megoldásokat kell követnünk.

Időnk nagy részét valamennyien valamilyen képernyővel szemben töltjük, rászegeződünk a nap legnagyobb részében, de nélkülözzük a metakommunikáció azonnali reakcióit, a kölcsönös, valódi, bátorító tekinteteket. Ez a helyzet óhatatlanul azonnali közlés-impulzust vált ki mindannyiunkból: reagálunk mindenre. Pedig ebben az esetben is megfontolandó lenne a közléseink minimális mérlegelése, ne alkossunk azonnal sommás véleményeket, amit az enter gomb azonnal és visszavonhatatlanul tovább repít. Biztosíthatok mindenkit, hogy minden kérdéssel/kéréssel foglalkozunk (a közlés-cunamik útján hozzánk érkezőkkel is), a segítő szándékunk vezeti a megoldások keresését.

Egy élő közösség tagjai vagyunk – legintenzívebben a diák és a tanár, de teljes mértékben érintetten a szülő is. A közösség tagjai számára pedig alapvető elvárás a megértés és a segítés szándéka. Az iskola bizalmat és megértést szeretne kérni: sem diák, sem szülő ne feltételezzen semmilyen rossz szándékot a döntéseink mögött. A megértéshez pedig támogatásért folyamodunk, hiszen mindannyian azért küzdünk, hogy ebben a rendkívüli helyzetben is a lehető legjobb teljesítményhez, a sikerhez juthassanak el diákjaink, miközben a legkisebb és legkevesebb veszélynek vannak kitéve. Ez vezérli jelenlegi mindennapjainkat, és ha megtapasztalhatjuk a támogatást, még nagyobb lelkesedéssel, körültekintően, még odaadóbban teszünk meg mindent a közös sikerért.

Szántai Erzsébet

Igazgató